2.rész

Hirtelen történések

-Bocs a zavarásért, Amanda-köszönt mosolyogva Rachel miközben becsukta maga mögött az ajtót. De nem jött tovább hanem ott maradt. Szerencsére nem szúrta ki, hogy miközben bejött, ráültem valami papírra.

- Nem baj. Mi újság?-tettetem az ártatlant. Végül is az is voltam, elvégre a saját papírjaimat lestem meg.

-Shannon van itt. Azt mondja, hogy valami hatalmas bulit fogtok csapni!-közölte.

-Ja, jó. Bár Shan-nél az a buli ha filmet nézünk és kisminkeljük egymást meg dumálunk.-vontam vállat.

-Felküldjem vagy lejössz?-kérdezte.

-Felküldenéd kérlek? Kicsit fáradt vagyok-kértem.

-Rendben. De ha legközelebb valamit elcsensz apád dolgozószobájából, ne felejtsd el becsukni az ajtót-majd kacsintva kiment a szobából. Döbbenten meredtem az ajtóra ahol az előbb még mostohaanyám állt. Azután bekattant. Ó a francba, tényleg nem csuktam be.

A következő percben Shan rohant fel a szobába őrülten vigyorogva.
-Boldog születésnapot Manda!-visongott miközben halálra szorongatott. Némán, mosolyogva tűrtem, hogy mikor hagyja abba.
-Na, jó-kezdte és előhúzott egy kis dobozt farmere hátsó zsebéből.-Boldog születésnapot!
-Ugye nem akarod megkérni a kezem?-néztem az apró dobozra.
-Hülye-nevetett fel.
-Jó, tudom-legyintettem majd felnyitottam a kis tartót. Egy ezüstlánc volt benne rajta egy fél almával.
-Ez mi akar lenni?-kérdeztem az írásra mutatva.
-Jajj igen-nyúlt a nyakához majd a kezembe ejtett egy másik ugyanolyan fél-alma medálos nyakláncot. Összeillesztettem. A szöveg ez volt:
Legjobb barátok: Amanda & Shannon

Elmosolyodtam és megtöröltem a szemem, eltüntetve az apró, kósza könnycseppet onnan.
-Köszönöm-szipogtam meghatottan miközben az ő felét visszanyújtottam neki az enyémet pedig feltettem magamra.
-Tetszik?-kérdezte.
-Már, hogyne tetszene. Ilyen aranyos dolgot soha nem kaptam még-öleltem meg ezúttal én.
-Annyira jó hallani tőled Manda. Akkor? Bulizunk?-vigyorodott el.
-Persze-ugrottam rá az ágyamra.
-Akkor kezdjük-és elővarázsolt a táskájából egy neszeszert.
Egy óra múlva már teljes harci díszben pompáztam. Legalábbis nálam a szemceruza és a szemhéjtus már annak számít. Shannal az ágyamon hasalva, popcornt zabálva már fél órája néztünk egy filmet. Ekkor pittyegést hallottam. Shan elővette a telefonját.
-Oó-hallottam hangját mellőlem.
-Mi az?-fordultam felé.
-Mennem kell. Anyu üzent. Nem baj, ugye?-őzike szemekkel meredt rám.
-Dehogy-legyintettem.
-Kikísérsz?-hangja nagyon aranyos volt.
-Ki-mosolyodtam el.
Felálltunk és kisétáltunk az ajtóig. Szoros ölelés után még néztem ahogy Shan leint egy taxit és beszáll majd visszaindultam a szobámba. A nappaliban Rachel utánam szólt.
-Igen?-fordultam vissza.
-Szerettük volna ha apád is itt van-tápászkodott fel a kanapéról egy dobozzal a kezében-de mivel ez nem lehetséges, had adjam át én. Boldog születésnapot-nyújtotta felém a dobozt én pedig elvettem és lassan kibontottam. Sejtettem, hogy mi van benne. A gyanúm be is igazolódott. Egy újabb medál a karkötőmre. Már ezzel együtt húsz van rajtam. Minden évben kaptam egyet rá. És soha nem vettem le. Egyszer sem. Nagyon szerettem. Vékony ezüstlánc, néhol kék gyöngyökkel és teli mindenféle medállal. Megvizsgáltam a mostanit. Egy róka szépen ívelt alakja. Elmosolyodtam. Amióta csak az eszemet tudtam mindig is a róka volt a kedvenc állatom.

-Köszönöm-suttogtam miközben átöleltem Rachelt.

-Nincs mit. Apádék egy kis albumot is hagytak neked. Vagyis inkább olyan naplóféle-nyújtott át egy bőrkötéses soklapos könyvet.

-Apáék? Úgy érted, hogy...?-akadt el a szavam.

-Igen. Anyáddal együtt. Egy levél is van benne. Szerintem azt olvasd el először-tanácsolta mire én bólintottam.

-Felteszed nekem a karkötőre?-kérdeztem.

-Persze-vette el a kis medált majd ráillesztette a karkötőre.

-Köszi-ezután visszamentem a szobába.

A kezemben forgattam a barna, bőrkötéses A/5-s nagyságú vastag könyvet. A bőr finom volt, legalábbis tapintásra biztosan. A lapok a könyv szélein finom, pergamenszerűek és kissé sárgák. A könyv elejére egy név volt írva pennával. Amanda Morgan. Ki akartam nyitni de akkor láttam, hogy zár van rajta. Elkeseredtem. Hogyan nyissam ki ha nem adtak hozzá kulcsot? Aztán mintha villanykörte gyulladt volna a fejemben. Az egyik medálom egy kulcs volt. Kikerestem az apró, szépen megmunkált kulcsot és beleillesztettem a zárba. És a könyv kinyílt. Az első amit észrevettem az a fehér boríték volt. Kíváncsian nyitottam ki.

Kedves kislányom!

Húszéves lettél és ehhez gratulálok. Nagyon sok mindent kellene mondanom de egyelőre nem tehetem. Nem hiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy nem fogsz hinni nekem, de amit most leírok neked az valós. Én soha nem voltam még konferencián. Én Mistery-islanden dolgozom. Védelmezem az embereket a rossz erőktől. A boldogtalanságtól. Különleges képességgel születtél ugyanúgy mint őseid. És nemsoká neked is a nyomomba kell lépned. A varázserőd segítségével, és a karkötőével bármikor idejuthatsz, a szigetre. De nem szeretnélek további dolgokkal terhelni.
Szeretettel;
Édesapád

Kábán bámultam a levélre. Viccnek gondoltam. Apám nyilván fel akart vidítani mert tudja, hogy sosincs jó kedvem. Bár most jó volt, ezzel teljesen elszúrt mindent. Úgy tesz mintha egy nemlétező szigeten lenne és védené az embereket. Hisz ez lehetetlen. Az emberek magukra vigyáznak. Apám nem lehet ilyen őrangyal

féleség vagy mi a franc. Ezek után a könyvbe se volt kedvem beleolvasni. Nem akartam több sületlenséget olvasni. Inkább úgy döntöttem nem törődöm ezzel a butasággal. Majd ha apu hazajön megköszönöm neki a medált. Erről a buta albumról egy szót nem fogok szólni. Beletemettem az arcom a párnába. Észre se vettem de ha nem hallok kopogást akkor biztos elalszom. De hallottam ezért felültem az ágyban. Rachel nyitott be kezében egy szelet sütivel.

-A szülinapi sütid-mosolygott.

-Milyen?-kérdeztem.

-A kedvenced.

-Áfonyás-citromos?-mosolyogtam.

-Persze-nyújtotta át a bizonyos áfonyás-citromos joghurttorta szeletet.

-Köszi-vettem el a tányért és a villával nagyot haraptam a sütiből. Isteni volt.

-Finom-mondtam elismerően.

-Köszönöm. Na, és mit szóltál a könyvhöz?-kérdezte.

-Semmit. Még ki se nyitottam-hazudtam reflexből.

-Rendben. De azért majd ma nézz bele-ment ki a szobából.

Nem értettem miért erőlteti ezt ennyire. Majd kinyitom ha akarom. Lassan eszegettem a sütim. Mikor elfogyott lementem a konyhába, hogy elmosogassak. Épp betettem volna a mosogatóba a tányért mikor az előszobában lévő óra meg nem kondul és vele egy időben a Big Ben is. A konyhában lévő órára néztem. Öt óra. Klassz.

-Hivatalosan is húsz éves lettem-mormoltam és nyúltam volna a mosogatószerért mikor összerezzentem és az ablak felé néztem. Éppen láttam ahogy nagy zajjal belecsap valahová egy villám. Sokkal hosszabb ideig láttam azt a bizonyos villámat mint bármelyiket életemben. Jól látható volt napsárga színe és a körülötte lévő elektromos feszültség. Alakja mint a filmekben.

Imbolyogni kezdtem. Hirtelen ért a hang és az éles látvány is. Sötétséghez szokott szememnek kínzás volt a túlságosan fényes villám. Aztán olyan hirtelen ahogy jött, el is tűnt. Megkapaszkodtam a mosogató szélébe és behunytam a szemem. De bár ne tettem volna. A szemhéjam alatt, lecsukva szemem olyan borzalmakat éltem át mint még soha. Fekete, zöld szemű alakok röpködtek mindenfelé, éles hangon sivítozva. Kivéve egyet. Az lassan, kísérteties hangon suttogta a nevem : Amanda.

Felpattant a szemem. Ziháltam és a karkötőmre néztem. Élesen világított minden apró medál rajta. Megrémültem. Úgy ahogy volt lehajítottam magamról és a szobámba szaladtam. De ott csak rosszabb volt. Nem csukhattam be a szemem mert újra láttam volna az alaktalan testeket és azokat az iszonyú almazöld szempárokat. Ráadásul a hang. Amint becsuktam magam mögött az ajtót velőtrázó sikításokat hallottam. Női és férfi hangokat. Az ajtónak dőlve, vonagló arccal fogtam be fülemet. De semmit sem használt. A sikolyok maradtak. Rettegve kiáltottam fel.

-Rachel!

Pár pillanat múlva nyílt is az ajtó. Rachel körülnézett a szobában majd le a padlóra. Ott feküdtén én, összekucorogva. Rachel aggódóan guggolt le mellém.

-Mi a baj?-riadt meg azonnal.

-Nem múlik el-zokogtam miközben átfogtam a térdem.

-Mi?-fogta meg a vállam.

-A sikítások. Emberek. Mi ez? Mi az a zagyvaság amit apu leírt a levélben?-zokogtam tovább.

-Sajnos ebben nem segíthetek-rázta meg bánatosan a fejét.

-Miért? Miért nem segítesz?-ordítottam.

-Mert nem tudok többet annál amit apád leírt a levélben-hangjában csalódottság és riadalom csengett.

Az őrület határán álltam. Odakúsztam a mobilomhoz és benyomtam a tárcsázót. Apu a másik csörgésre vette fel.

-Isten éltessen szívem!-szólt bele.

-Apu!-zokogtam.

-Mi az?-hangjában idegesség bujkált.

-Fáj. Mindenhol hangok. Nem bírom-fulladoztam.

-Rajtad van a karkötő?-kérdezte aggódva.

-Nem...Világított....Eldobtam...És folya..matosan...visítanak-nyögtem.

-Vedd fel a karkötőt!-mondta parancsoló hangon.

-Rachel....karkötő-zokogtam.

Rachel kifutott a szobából. Szörnyűséges kínokat éltem át aközben a fél perc közben mialatt visszaért kezében a karkötőmmel. Felvettem reszkető karomra. A sikítások halkabbak lettek majd teljesen abbamaradtak. Halkan szipogtam a telefonba.

-Jobban vagy?-hallottam apu hangját a vonal másik végéről.

-Igen-köszörültem meg a torkom.
-Nyilván beleolvastál a könyve-kockáztatta meg apám.
-Nem. Csupán a levelet olvastam-mondtam fakó hanggal.
-Akkor van valami sejtésed is az egészről-próbálkozott.
-Sajnos igen. De ez tényleg igaz? Mármint, életemben ilyen hülyeségeket nem olvastam még.
-Sajnos igaz kicsim. Olvass bele a könyvbe. Jobba fogod tudni. És ha hazaérek mindent elmagyarázok.
-Jó. Szia apu-raktam le.
Zsongott a fejem a marhaságoktól amikről kiderült, hogy igaz. Gyors zuhanyt vettem majd pizsamában bemásztam az ágyba és elővettem a könyvet. Érdeklődve kezdtem el olvasni az első oldalt.

Kedves leszármazottam!.......

1.rész

A 20. szülinap

A gépem előtt ültem és neteztem. Ilyen világmegváltó terveim voltak a huszadik születésnapomon. Persze a mostohaanyám Rachel azzal nyaggatott , hogy elvesztegetem ezt a szép napot amikor süt kint a nap. Hát igen, Londonban nem túl sokszor süt a nap. Mikor azt mondtam neki, hogy lesz még napsütéses nap azt felelte, hogy nem a születésnapomon. Erre megadtam magam. Felmentem a szobámba és lehoztam a laptopom a kertbe. Eléggé nyirkos volt a fű ezért a padra ültem de arra is terítettem egy pokrócot mert a fa eléggé átitatódott vízzel. Törökülésbe ültem és rámentem a közösségi oldalra. Semmi nem történt pedig általában a XXI. században szokott. Ezután már tényleg nem tudtam mit csinálni. Összezártam a gépem és becsuktam a szemem miközben hátradöntöttem a fejem. Élveztem a napsütést. Langyosan melengette hófehér bőröm. Azután előhalásztam a zsebemből a mobilom. Pittyegve tudatta velem, hogy egy rakás sms-em jött. Gondoltam. Gyorsan átfutottam őket. Írtak a nagyiék, hogy nagyon szeretnek és küldik az ajándékomat a postán. Néhány osztálytársam is írt meg a legjobb barátnőm, hogy nemsokára átjön és akkor csapunk valami bulit. Eléggé ismer. Nem hagyja, hogy unatkozzam. Főleg a szülinapomon nem. Aztán megnéztem ki írt még. Apa, aki sajnos valami konferencián van Spanyolországban, azt üzente, hogy ne búslakodjak majd bepótoljuk. Nem búslakodom én. Húsz évig folyton konferenciákra és értekezletekre járt. Alig láttam egész életemben. Szinte olyan volt a gyerekkorom mintha saját lakásom lenne ahol egyedül laknék. Ja, szinte. Mert anyám hét éves koromban meghalt. Nem tudjuk, hogyan, legalábbis én biztos nem. Még a testét sem láttam a temetésen mert apám szerint így megkímélt engem. Nem igazán. Azután apám ugyanúgy utazgatott a különféle konferenciákra. Tizennégy éves koromban ismerkedett meg a mostani mostohaanyámmal Rachellel. Nem mondom, hogy utálom bár egy féléven keresztül ki nem állhattam. Akkor kezdtem kamaszodni és úgy éreztem, hogy a világ ellenem van és Rachel azért jött, hogy kitörölje anyu emlékét apuból. De ez nem így történt. És Rachel mindig próbált a kedvemben járni. Egyre kevésbé nehezteltem rá és végül megkedveltem. Visszacsúsztattam a telefont a zsebembe és a laptopommal együtt visszamentem a házba. Rachel a kanapén ült és tv-t nézett. Mikor becsapódott a kertbe vezető ajtó meglepetten nézett felém.
-Ennyi, Amanda? Nem maradsz esetleg tovább kint? Ritka az ilyen jó idő, ha még nyár is van-mosolygott kedvesen.
-Nem kösz. Egy időre kinapoztam magam-erőltettem magamra egy mosolyt és visszavonultam a szobámba. Unatkoztam. Az ágyamon feküdtem és néztem a plafont. Valami elkezdett motoszkálni a fejemben. A születésem. Nem emlékeztem, hogy anyu bármit is mesélt volna erről vagy akár apám. És sose kérdezgették, hogy mi leszek ha felnövök, pedig ez annyira tipikus, szülői kérdés. Emlékszem, egyszer, olyan hét évesen elkezdtem arról magyarázni, hogy állatorvos leszek. Ők nem bólogattak vagy dicsértek volna hanem csak lesajnálóan mosolyogtak. Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam az ágyról, annyira nagy lendülettel, hogy megszédültem. Egy percig az ágy szélébe kapaszkodtam és vártam, azután nesztelenül surrantam át apa dolgozószobájába. A szoba nagyon rendezett volt. A piszkos kék falakon sehol egy kép, sehol egy poszter, csupán egy naptár, egy parafatábla és egy óra árválkodott ott. A fekete roló most is lehúzva mint mindig. A nagy mahagóni íróasztalon rendben a dossziék. A ceruzatartóban minden toll ugyanolyan volt és minden ceruza hegyesre faragva. Az irodaszék szépen betolva. A billentyűzettartó sem lógott ki. Az asztal pokoli rendjét hangsúlyozta az előre néző monitor. Az asztal mellett lévő fém szemeteskuka csakugyan kongott az ürességtől. Azután volt a szekrény. Mindegyik fiókra ki volt ragasztva, hogy milyen iratok vannak benne. Felülről lefelé így álltak: Munka, Ház és berendezés, Számlák, Család, Szigorúan titkos. Odamasíroztam a szekrényhez és leguggoltam. De engem egyáltalán nem a Szigorúan titkos felirat érdekelt. Kihúztam a Család feliratút és böngészni kezdtem. Ott volt apu neve, anyu neve, Rachelé és leghátul az enyém. Hamar kikotortam belőle a születési anyakönyvi kivonatomat. Halkan visszacsuktam a fiókot és visszaosontam a szobámba. Szerencsére Rachel nem látott mert a konyhában volt. Ledőltem az ágyamra és érdeklődve nyitottam ki a könyvecskét. Kiderült, hogy a vércsoportom AB pozitív. Klassz. A születési helyem ismeretlen volt. Anyám és apám neve. Oltásokat mind megkaptam. Nem csodálkoztam mert senki nem szólt, hogy rühes lenék vagy ilyesmi. Azután a születésem pontos időpontja. Még időjárás is volt említve. Este hét óra. Aztán magától ráncba szaladt a szemöldököm. Szikrázó napsütés? Az, hogy a francba lehetett este hét órakor? Na, jó nyár volt de akkor is. Eddig életemben nem láttam még Londonban szikrázó napsütést. Elmélkedésemet a hirtelen nyíló ajtó törte meg. Fejemben cikáztak a gondolatok. Ott ültem az ágyon, jól láthatóan az anyakönyvi kivonatommal a kezemben. Ha Rachel elkap tuti végem....